login



Oldalainkat 15 vendég böngészi

Látogatóink:


Mai lát.szám:2
Havi lát.szám:2558
Összesen:151621
Napi legtöbb647
Száml. kezdete2011-11-15

Történetek Felnőtteknek

Wass Albert: Angyalka

Feketén készülődött a karácsony. Reggel óta szünet nélkül csorgott az eső, s a kisváros csatakos utcáin hideg köd tapadt a házfalakhoz. Az emberek föltűrt gallérral, morcosan siettek, s ázott, ócska ruháikban még soványabbaknak és éhesebbeknek látszottak, mint máskor.
A rendőrség épületében rosszkedvű homály uralkodott. A főnök indulatosan csapkodta az ajtókat egész nap, s az írnok behúzott nyakkal hajolt az asztala fölé, csak lopva mert néha a faliórára pislogni. Iszonyú lassan mászott az idő. Öt perccel négy előtt a főnök kilépett a belső irodából. Kabát volt rajta és kalap.
- Kimegyek levegőzni, Krájnik - mordult rá az írnokra. - ha ötig nem jövök vissza, hazamehet. Jelentés?
A sovány írnok buzgó igyekezettel szökött fel székéről.
- Semmi fontos főnök úr. Az öreg Garami két hete nem jelentkezett...
A hatalmas rendőrfőnök hangja úgy csattant a nyaka közé, mint a mennydörgés.
- És ezt csak most jelenti? Behozatni a vén bitangot! Büntetőcellába vele! Tán azt hiszi a vén semmirevaló, hogy amiért törvényszéki bíró volt annak idején, most nem kell engedelmeskedjék a törvénynek? Majd megtanítjuk! Ahelyett, hogy hálás lenne, amiért kiengedték a munkatáborból, s megúszta annyival, hogy hetenként egyszer jelentkeznie kell! Most már az is sok neki! Mihelyt bejön a járőr, küldje ki utána! Érti?
- Igenis - hebegte az írnok, s a főnök haragtól fújtatva kidübörgött az irodából.
Az ajtót döngve csapta be maga után.
Kint esett az eső. A hatalmas úr föltűrte kabátján a gallért, s lassú léptekkel megindult az utcán. A ködszagú, nyirkos levegő jól esett, s ahogy zsebre dugott kezekkel, maga elé bámulva haladt, megpróbált nem gondolni semmire. Arra sem, hogy karácsony van. A múltra sem. Semmire. De a léptei súlyosak voltak, s vállait valami nyomta láthatatlanul.

Ázott kis olcsó ruhában sovány leányka haladt előtte az utcán, vállán karácsonyfát cipelt. Alig lehetett több tíz esztendősnél. Nagy volt számára a fenyő, s nehéz, alig vonszolta magát alatta. Harisnyátlan, vörösre fázott lábán, nagy elnyűtt munkásbakancsot viselt. Időnként megállt, letette a fát, és kékre fagyott kezeit szájához emelte. A rendőrfőnök lassan utolérte, és megállt mellette.
- Kinek viszed azt a fát? - kérdezte haragosan.
A leányka ijedt szemekkel nézett föl reá. Szemei kékek voltak és nagyok.
- Haza, nagyapóhoz rebegte félénken. - Nagyapó beteg. A temető szélén vágtam. Nem szabad?
- Miért ne lenne szabad... - morogta a főnök bosszúsan.
Valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzés fogta el, ahogy azokba a kék szemekbe nézett.
- Hol laktok?
-A Rigó utcában.
A hatalmas ember körülnézett. Üres volt az utca, és félig már sötét. Hirtelen lehajolt és megmarkolta a fát.
- Majd én viszem - dünnyögte valami furcsa szégyenkezéssel a hangjában. - nehéz neked.
A kislány ámulva nézett föl reá, a szeme ragyogott.
- Milyen jó ember maga!
- Gyere! - morogta a főnök, és megindult a Rigó utca felé, vállán a fenyővel. Szó nem esett közöttük egész úton. Egy ház előtt a leányka megállt.
- Itt lakunk - mondta - hátul...
A főnök is megállt, és a fenyőt letette maga mellé a falnak támasztva. Szótlanul nézték egymást egy pillanatig.
- Köszönöm, hogy olyan jó volt... - kezdte a leányka bizonytalanul, de a rendőrfőnök legyintett. Szinte gorombán mondta:
- Ne köszönj semmit. Csak emlékeztettél valakire, ennyi az egész. Nekem is volt egyszer egy kislányom, olyan, mint te... A goromba hang furcsán ellágyult, s a leányka csodálkozva nézett föl a nagy erős emberre.
- Hol van most?
- Meghalt.
Csönd volt a szó után, mély és sötét csönd. csak az esőt lehetett hallani, ahogy alácsorgott a háztetőről.
- Akkor az égben van - szólalt meg a kislány tárgyilagosan.
- Ott van az én apukám is, meg anyukám is. Biztosan együtt vannak ott most, és az ő kislányuk, a maga kislánya ott fönt... Nem jön be? - kérdezte hirtelen. - nagyapó örvendene, s én is...
Segíthetne nekem földíszíteni a karácsonyfát... Aztán énekelnénk egy kicsit, ahogy karácsonykor szokás...
A nagydarab ember lehajtotta a fejét, és egy pillanatra félrefordult. Mintha egy könnycseppet törölt volna ki a szeméből. Aztán lehajolt a fenyőfáért.
- Gyerünk hát! - mondta, és a hangja furcsa volt, mély és halk, és egészen más, mint azelőtt...
A leányka kinyitotta a kaput, és előrement. Megkerülték a házat.
- Még azt sem tudom, hogy mi a neved - szólalt meg a rendőrfőnök, mikor a hátsó ajtóhoz értek.
- Angyalka - felelte a kislány, és kezét rátette a kopott kilincsre.
- Így szólítanak az emberek. Egyébként Rozi a nevem, csúnya név, ugye? Legyünk csöndesen, hátha nagyapó alszik... Óvatosan kinyitotta az ajtót és belesett. - Jöjjön! - suttogta halkan. Aztán elakadt a szava és egy pillanatig döbbenve nézett.
- Valami baj van? Beteg talán? A rendőrfőnök halálos sápadt volt, és reszketett. S a szemei... a szemei olyanok voltak, mint aki kísértetet lát.
- Beteg? - ismételte meg a leányka ijedten a kérdést. A rendőrfőnök megrázta a fejét, és szótlanul belépett a nyitott ajtón, vállán a karácsonyfával. A szegényesen berendezett szűk kis szobában egy árva villanykörte égett, fénye hideg volt és kietlen. A szoba sarkában ócska vaságyon, fehér hajú, sovány öregember aludt a falnak fordulva. A főnök odatámasztotta a fenyőfát a fal mellé.
- Nincs tűzrevalótok, - kérdezte dörmögve, és állával a sarokban álló pléhkályha felé bökött. A leányka betette az ajtót.
- Van egy kevés, de takarékoskodni kell vele - súgta. A szekrény alól előhúzott egy fából készült karácsonyfatalpat, és az asztalra tette.
- Ide tesszük a karácsonyfát, jó?
A főnök föltette a fenyőfát a talpra. A leányka kinyitotta a szekrényt, és elővett egy papírdobozt.
- Amíg nagyapó alszik, földíszítjük a fát - súgta és odatette a dobozt az asztalra. Használt karácsonyfadísz volt benne. A szekrényajtó nyikorgására az öregember ott az ágyon megmozdult, köhögni kezdett, majd nehézkesen átfordult a másik oldalára. Szemei lassan megnyíltak és keresve tapogatták végig a szobát. Aztán megakadtak a rendőrfőnökön és nem mozdultak többet.
Nagyapó - újságolta a kislány lelkendezve - ez a jó bácsi segített nekem hazahozni a fát! Nagyon jó bácsi, nagyapó, neki is van egy leánykája fönt az égben, ahol anyuék vannak, és én behívtam, hogy legyen velünk karácsony estéjén... Ugye jól tettem nagyapó?
- Jól tetted, Angyalka - felelte az öregember halkan, anélkül, hogy levette volna szemét a rendőrfőnök arcáról. - tessék leülni rendőrfőnök úr... Köhögés rázta meg, görcsös, csúnya köhögés.
A rendőrfőnök néhány pillanatig döbbenve nézte hamuszürke arccal. Aztán lassan odament az ágyhoz.
- Nem tudtuk, hogy beteg, Garami úr - mondta halkan. - Hívatott orvost?
A volt törvényszéki bíró megrázta a fejét a gyűrött párnákon. Kár nekem az orvos - hörögte - tudom én azt. Az idő eltelt fölöttem. Mindannyiunk fölött eltelik egyszer. Ebben az egyben nincs különbség közöttünk... A köhögés miatt alig lehetett megérteni a szavait. A rendőrfőnök lassan leült az ágy melletti székre és arcát a tenyereibe hajtotta. Csönd volt, csak a beteg ziháló hörgése hallatszott, s az ezüstpapír-láncocskák halk nesze, ahogy a kislány ott az asztal mellett egymás után aggatta őket a karácsonyfára.
- Három gyertyavégem is van még! - szólalt meg boldog, csilingelő hangon, mikor befejezte a díszítést.
- Csak átszaladok Sánta nénihez gyufáért, s aztán boldog karácsony lesz, és énekelünk!
Alig csukódott be az ajtó, a beteg megszólalt megint. Rekedten, akadozva:
- Meghalni... nem rossz... az olyannak, mint én vagyok... csak... azt tudnám... Angyalkával mi lesz? Mi lehet belőle a maguk világában... rendőrfőnök úr? ... Az Angyalkákból?...
A rendőrfőnök néhány percig hallgatott. Amikor megszólalt a hangja komoly volt és szelíd:
- Nekem is volt egy leánykám - mondta. Angyalkának hívtuk őt is. Ekkora volt éppen, amikor... amikor meghalt. A háború vitte el...
- Sok mindent elvitt a háború - felelte a beteg.
- A családomat - mondta a főnök, és a hangja keserű volt.
- Az enyémet is... csak ő maradt. Angyalka. Kinek maradt? - tette hozzá a kérdést zihálva. - nekem, aki elmegyek?... Aztán csönd volt a két magányos ember körül a szobában. Az emlékek árnyéka
ránehezedett a csöndre, sötét, fekete, vérbe fagyott árnyékok, s az asztal közepén álló árva kis karácsonyfán didergett az ócska ezüstdísz. Könnyű, futó léptek hallatszottak kint, s a rendőrfőnök hirtelen fölkapta a fejét.
- Miatta ne aggódjon, Garami úr - mondta sebesen, s a hangja rekedt volt és fojtott.
- Angyalka az én leányom lesz, örökbe fogadom...
Az ajtó megnyílt.
Itt a gyufa! - csilingelte örömtől lelkesen a kislány. - Most meggyújtom a gyertyákat, nézzék!
A csöndben hallani lehetett a gyufa sercegését. Az öregember feje lassan megmozdult, s egy kép felé fordult a falon. Katonatisztet ábrázolt a kép.
Ez volt az apja - motyogta halkan.
- A rendőrfőnök ránézett a képre, aztán lehajtotta a fejét.
- Magának ellensége volt... - suttogta a beteg lázas szája.
A három kis gyertyacsonk apró, sárga lánggal égett a karácsonyfán. Félénk, szomorú kis lángok voltak, de égtek mégis.
- Most énekeljünk! - szólalt meg a kislány a karácsonyfa mellett.
A rendőrfőnök fölállt.
- Kezdd el, Angyalka! - mondta szelíden.
Mikor a rendőrjárőr durván berúgta a Garami-lakás ajtaját, döbbenve torpant meg a küszöbön.
A hatalmas és félelmetes rendőrfőnök ott állt összetett kezekkel egy olcsó kis karácsonyfa előtt, mellette egy vézna, csillogó szemű leányka, és együtt énekelték a karácsonyi dalt. Az ének elakadt, a leányka szeme nagyra nyílt, ijedtre, az egyenruhák gombjai hidegen csillogtak.
- Tegyétek be az ajtót! - mordult rá a rendőrfőnök az őrjáratra. - nem látjátok, hogy karácsony van?
- Aztán intett. - Énekeljetek!
Ezüstös tiszta csengéssel emelkedett föl Angyalka hangja a fűtetlen, szegényes szobából, föl, föl a magasságos ég felé, s néhány pillanatig egyedül szálldosott, mint egy árva, Istenhez menekülő galamb. De aztán lassan, tompán, mintha mély és sötét pincéből jött volna, követni kezdte énekét a férfiak dörmögő hangja is, s a dal hömpölygött, áradt, nőtt, emelkedett, míg végül is egyetlen hatalmas zsoltárrá forrva betöltötte a szobát s az egész sötét, hideg világot. S a három kis pislákoló gyertyavég fénye szelíden csillant meg a marcona férfiak megkönnyesedő szemeiben. A beteg vénember ott hátul az ágyban lehunyta a szemeit.
Valami mégis megmaradt - suttogta halkan -, az emberi szív.
Köszönöm, Isten...

Játékbolt

Fiatal pár lép be a város legszebb játéküzletébe. A férj és a feleség hosszasan nézegetik a színes játékokat. Némelyek fenn sorakoznak az állványokon, mások a mennyezetről lógnak le vagy a pultokon fekszenek szívderítő tarkaságban. Vannak itt síró és nevető babák, elektronikus játékok, kicsike konyhák, melyekben lángost és süteményt sütnek.Nem tudják eldönteni, melyiket vegyék meg. A csinos eladónő hozzájuk lép.

 

Bővebben...

Noé bölcsessége

Mindenre, amit tudnod kell az életben, megtanít Noé Bárkája.

Bővebben...

Miért engedted ezt meg?

Az utcán megpillantottam egy kislányt, aki didergett vékonyka ruhájában. Szemmel láthatóan semmi reménye sem volt arra, hogy tisztességes ételhez jusson. Dühömben így szóltam Istenhez:

- Miért engedted ezt meg? Miért nem teszel valamit?

Egy darabig Isten semmit sem szólt. De akkor éjjel, egészen váratlanul, Isten válaszolt:

- Én tettem valamit. Megteremtettelek téged.

 

Anthoni de Mello

További cikkeink...